Kis Judit interjú

GYAKORLATOK ÖNMAGUNKON ÉS AZON TÚL 

Kis judit 1
Kis Judit a műtermében
Popper Viktória
Kis Judit a budapesti Képzőművészeti Egyetem intermédia és képzőművészet-elmélet szakára járt, valamint tanult a londoni Chelsea College of Art and Design-on.
Videóperformanszai és virtuális naplói az identitásunkat, személyes határainkat és viselkedési mintáinkat alakító élményekre és traumákra reflektálnak. Munkáiban a digitális tartalmakat különböző, innovatív anyagokból készített installációkkal ötvözi. Számos rezidencián, workshopon és nemzetközi kiállításon vett részt. 2015-ben a diplomaprojektje bekerült az Új Budapest Galéria TIMEBASE című médiaművészeti kiállítására, 2016-ban egyéni kiállítása nyílt a genfi Topic Galleryben I Have Never Happened címmel. 2019-ben elméleti kutatásairól tartott előadást a XII. Video Vortex konferencián Máltán. Ugyanebben az évben elnyerte a Derkovits-ösztöndíjat is. Tavaly ő kapta az ACAX – Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, így idén három hónapig a New York-i Residency Unlimited keretein belül alkothat.
Mesélj kicsit a gyerekkorodról: hogyan kezdtél el művészettel foglalkozni, mi motivált?
Már nagyon korán kiderült, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, és a szüleim támogattak ebben. Sok időt töltöttem gyerekként a múzeumban, ahol apukám dolgozott, de rengeteg inspirációt kaptam otthonról is. Fontos érték volt a családban a kreativitás, a kézügyesség, a művészet ismerete, és nem emlékszem, hogy felmerült volna bármilyen aggodalom azt illetően, hogy anyagilag mennyire nem kifizetődő a művészi pálya. Hat–hétévesen kezdtem el ruhákat rajzolni, amiket a nagymamám vagy a nagynéném meg is varrt nekem, de később én is megtanultam varrni. Tizenkét éves koromban már heti három alkalommal jártam külön rajzórákra, és az anyukám által spórolt zsebpénzemet művészettörténet-órákra költöttük. Továbbtanulásra a Kisképző textil szakát választottam, és emiatt Budapestre költöztem, az iskola kollégiumába. Egészen húsz éves koromig divattervező szerettem volna lenni, és bár volt sok sikerélményem – például már tizenhat évesen divatbemutatóm volt az Iparművészeti Múzeumban, délutánonként pedig Király Tamáshoz jártam felújítani a ruháit vagy öltöztetni a bemutatóin –, végül egy családi krízishelyzet után meggondoltam magam. Részben azért, mert sokat változott az értékrendem abban az időben, másrészt pedig a hordható technológia és a fenntartható divat érdekelt, amiről csak külföldön tanulhattam volna érdemben. 
A Képzőművészeti Egyetemen intermédia és elmélet szakon végeztél. Az egyetemi éveid alatt több médiumot kipróbáltál, de végül a performansz és a videó műfaja mellett köteleződtél el. Miért?
A londoni felvételim nem sikerült elsőre, viszont az intermédiára még ugyanabban az évben felvettek. A felvételire azokat a munkáimat adtam be, amiket szabadon csináltam az évek során. Jó érzéssel töltött el, hogy ezeknek az ösztönös alkotásoknak volt értéke, és miután bekerültem, nagy hatással voltak rám az elméleti órák. Így elsősként felvételiztem az akkor induló kurátor szakra, és azóta is egyedüli példaként párhuzamosan jártam ki a két szakot.
Azért kezdtem el a webkamerával kísérletezni, mert fontos volt számomra az eszköztelenség, hogy anyagi helyzetemtől és másoktól függetlenül is tudjak alkotni. Az, hogy saját tapasztalataimat tudtam feldolgozni egy-egy videóban, autonóm belső munkára adott lehetőséget. Ez a szabadság már a legelején meghatározta azt az irányt, amit most is fontosnak tartok. Egy performatív videó tartalma egy linken keresztül megosztható és bárkihez eljuttatható.
Mikor és miről készítetted az első videómunkáidat?
2010-ben készült az első videóm, ami egy rejtett kamerás interjú volt olyan barátnőimmel, akik tudták, hogy viszonyom volt egy lánnyal. A videóban szerelmet vallottam nekik, mert kíváncsi voltam, hogy hogyan reagálnának egy más jellegű érzelmi közeledéshez. Számomra nagyon nehéz volt a konvenciók átlépése, a kapcsolat felvállalása, majd a szakítás feldolgozása, és ez a kísérlet segített megérteni a nőkhöz fűződő viszonyom. A videó egyébként azért érdekes, mert egy pillanatra minden interjúalanynál megfigyelhető egy nagyon őszinte és esszenciális reakció.
Röviddel ezután készült az Elég című videóm, ami még abban az évben szerepelt a Crosstalk nemzetközi videófesztiválon. A kevesebb mint egy perces webkamerás videó, amin saját magamat bírálom, igazi fordulópont, rátalálás volt. Onnantól fogva a kamera tükörként funkcionált, és segített az önvizsgálatban.
Az, hogy a kamera tükörré vált, hogyan befolyásolta későbbi munkáid? Később is középpontban maradtak a személyes életed momentumait feldolgozó videós tartalmak?
Általában minden munkám egy összetett, kísérleti projekt része. A diplomamunkám – CONTENTMENT / Megelégedettség címmel – az összes korábbi videómat és elméleti kutatásomat összegyűjtve a fejlődés folyamatára és egy vágyott lelkiállapotra reflektált. A szó filozófiai háttere arra inspirált, hogy a képzőművészeti kontextust kibővítve, kollaborációk mentén egy egész dizájn-brandet is felépítsek. A mintakollekció kerámiákból, ruhákból és fenntartható anyagokból készült kiegészítőkből állt, amelyekhez workshopok és közösségi események során lehetett hozzájutni.
Az első külföldi szólókiállításom az I Have Never Happened címet viselte, és egy két éves kapcsolatomat követő, Skype-on történt szakítást dolgozott fel – és azt, hogy bár a volt partnerem továbbra is zaklatott, mindent eltüntetett rólam a virtuális térből. Az élmény hatására, bevonva az érintetteket, Instagram-napló formájában minden volt kapcsolatomat feltártam, valamint készült egy privát levelezéseket feldolgozó limitált kiadvány és két új videómunka is. A 2017-es Cyberlove projektem egy nyolc hónapig tartó Instagram-performansz volt, amit  egy beteljesületlen szerelmi viszony inspirált. Később a posztok szöveges kivonatából varrott festmények, egy takaró és egy videóinstalláció is született.
Kis judit 3
Cyberlove, Instagram performansz, 2017 
Munkáidban sokat foglalkozol az emberi sebezhetőség feltárásával – a folyamat során pedig kész vagy saját magadat is kiszolgáltatott helyzetbe hozni. Mennyire tudsz valóban őszinte lenni magaddal és a közönséggel?
Az önfeltáró művészeti ágnak szerintem csak akkor van értelme, ha teljesen őszinte, és bizonyos lelki határok vagy konvenciók átlépéséről szól. Az önfeltárás folyamata félelmetes és felszabadító is, valamint nagyon fontos tényezői az önkritika és a bizonytalanság. Azért volt érdekes öt éve elkezdeni az első Instagram-performanszt (#ihaveneverhappened), mert nem a közösségi média logikáját követte, mégis azt használta felületként. A projekt célja az volt, hogy azokról a témákról beszéljek, amelyekről mások nem szívesen nyílnak meg, és a posztok olyan lelkiállapotokat tükrözzenek, amelyek akkor még nem voltak népszerűek a közösségi médiában. 
A művészeteddel kapcsolatban általában kiemeled, hogy fontos számodra a közönség bevonása, valamiféle interakció generálása. Ez esetedben hogyan valósítható meg?
Fontosnak tartom, hogy a munkáim kapcsán felmerülő gondolatokat meg tudjam beszélni a befogadókkal. Jó lehetőség volt erre, amikor lakáskiállítást rendeztem, és néhány napig intimebb környezetben lehetett találkozni és beszélgetni a munkák témáiról. Az I Have never Happened kiállítás esetében Genfben tudatosan szerveztünk kísérő programokat is. Volt jóga, előadás, kapcsolódó zenei performansz, kerámia- és képeslapküldő workshop is. 2019 őszén EXHALE címmel szerveztünk kollaboratív eseményt Lukács Viola kurátorral a berlini Zönotékában, ahol a bensőséges légkör megteremtése volt a cél. Itt a résztvevők speciális jóga, kollektív meditáció, workshopok és performanszok során szerzett élménye testi és lelki tapasztalat volt. A hét meghívott művész és terapeuta programja után a projekt egy vetítéssel záródott: olyan performatív videókat sorakoztattunk fel, amelyek szintén a test sebezhetőségét, az empátiát, az önmagunkkal és másokkal való törődést, valamint a gyógyulást hangsúlyozták. Az önfeltáró művek által felvetett problémákra (pl. társadalmi kirekesztettség, szorongás és más mentális vagy fizikai betegségek) a közösségépítő, kollaboratív gyakorlatokat látom megoldásnak valós és virtuális térben is.
Kis judit 5
Kis Judit munkái az Art Market Budapesten, 2020, fotó: Bíró Dávid 
 
A videóidhoz és performanszaidhoz tárgyakat is használsz, illetve hozol létre. Mit szimbolizálnak a különféle anyagokból készült, feliratokkal ellátott téglák az installációidban? 
A téglák 2012-ben jelentek meg először egy videómban, ahol falat építettem belőlük, majd a megmaradt téglákat évek múlva újra elővettem, és szavakat írtam rájuk. Később a genfi kiállításom rendezése során találkoztam egy építésszel, aki sokat beszélt a téglák anyagi tulajdonságáról –  az elméleti tudása nagyon inspirálóan hatott rám. Addig a pontig alig voltak tárgyi jellegű munkáim, és a téglákkal az lett a célom, hogy valós térbe is kiterjedjen az az üzenet, amiről a virtuális munkák szólnak. A téglák mindegyikébe szavakat véstem (pl. anxiety – szorongás, balanced – kiegyensúlyozott, care – törődés, desire – vágy), attól függően, hogy melyik projekt részei, és az identitás építését, az anyagokra visszaható különböző személyiségjegyeket, ismétlődő mintákat, valamint motivációs gyakorlatokat jelölnek. Olyan társadalmi konstrukciókat is szimbolizálnak, amelyeket érdemesebb lenne lebontani vagy újraépíteni. Ahhoz, hogy a téglákat különböző anyagokból (márvány, beton, fa, kerámia, gyanta stb.) elő tudjam állítani, sokféle szakemberrel kell együtt dolgoznom, ami nagyon izgalmas folyamat. 
Legfrissebb munkáidban a gyógyulás és az öngyógyítás témakörét járod körül. Hogyan tudsz kapcsolódni a témához, és miért tartod fontosnak?
Szeretném kevésbé ismert kultúrák gyógyító praktikáit és különböző rituáléit megismerni és látni, hogy van-e lehetőség ezek integrálására a mostani életünkbe. Olyan egyszerű gyakorlatokat szeretnék összegyűjteni és megmutatni, amik segítenek emlékezni rá, hogy van hatalmunk az életünk felett és képesek vagyunk a körülöttünk lévő helyzeteken változtatni törődéssel és odafigyeléssel. Ezeket a gyakorlatokat a pszichológia, vallás, filozófia és antropológia területein kutatom, de virtuális közösségeket is feltérképezek. Úgy gondolom, hogy ha művészeti kontextusban is gyakrabban találkozunk ezekkel a témákkal, könnyebben átalakulhat az a rossz beidegződés, miszerint mindenkinek egyedül kell megküzdenie a saját problémáival. Szerintem mindannyiunk életében van valaki, aki mentális vagy fizikai betegségben szenved és törődésre vagy motivációra vágyik. Az én érdeklődésemet ezen a területen anyukám betegsége ébresztette fel. Jelenleg kísérleti jógaórát, online performanszt szervezünk a témához kapcsolódóan egy Zoom-on közvetített nyilvános Facebook-esemény alkalmával.
Tavaly te nyerted az ACAX – Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, de az ezzel járó három hónapos New York-i rezidenciaprogram a járványhelyzet miatt az idei évre tolódott. Mesélnél a munkatervedről, illetve arról, hogy mivel tervezed majd tölteni ezt a néhány hónapot?
New Yorkban az öngyógyítás témáját a natív törzsi kultúrák rituáléit bemutató művészeti projektek kutatásával szeretném bővíteni. Olyan amerikai alkotók érdekelnek, akik kortárs perspektívából, technikai médiumokon keresztül, performatív munkákkal próbálják hagyományaikat és kulturális örökségüket integrálni a művészeti párbeszédbe. Különösen fontosak ezek közül azok, amelyek bizonyos traumákat is feldolgoznak. Egyre több, a témához kapcsolódó alkotással találkozom, és érdekel, hogy az erre a területre specializálódó szakemberek milyen munkafolyamat során vonják be a művészeket. Ez most erős tendencia, egyfajta dekolonializációs folyamat nagyon sok intézmény részéről. A rezidenciaprogram kapcsolatok építésére is szolgál, és már el is kezdődött a fogadó intézménnyel a közös munka, felkészülés. Jó lenne, ha a networking mellett egy összetettebb projektet vagy kiállítást is sikerülne majd megvalósítanom.

Egy jó hozzászólás jó lenne

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük